A Versengés Vas Obszidián Trónja

Ültem rajta, éreztem a hűvös, kemény felületet a bőrömön. Ez volt az én trónom, a Versengés trónja. Vasból kovácsolták, Obszidiánnal díszítették, hogy tükrözze a bennem rejlő sötét vágyat: a mások fölé emelkedést. Évekig építettem ezt a trónt, téglánként győzelmekkel, irigy pillantásokkal, elhallgatott dicséretekkel. Azt hittem, ez tesz majd naggyá, ha mindenki mást letaszítok a dobogóról.

Észrevettem, hogy a lábam nem éri a földet. Felfelé tekinthetek mindenki másra, de nem érezhetem a földanya biztonságos érintését. Arra is rájöttem, hogy a többi trón - a Bölcsesség elefántcsont padja, a Szeretet puha bársonyszéke, az Alázat egyszerű fa zsámolya - mind körém gyűlt. A Versengés trónja nem emelt magasabbra, csak elszigetelt.

Lepattantam róla, éreztem a dermesztő hideget a csontjaimban. Elindultam a többi trón felé. Tudtam, hogy hosszú az út, és rengeteg vas szilánkot kell még kiszednem a talpamból. De a távolban láttam egy apró, meleg fényt, a béke fényét, ami azt súgta: a valódi győzelem nem a trónon ülés, hanem a szívben rejlő harmónia megteremtése. És ehhez le kell mondanom minden trónról.