A Veszteség Édes Égése a Kőben

Léleknapló bejegyzés

Volt idő, amikor a veszteség maga volt a halál. Minden elszakított szál, minden búcsúzó kézfogás egy-egy szilánk volt, ami a szívbe fúródott, dermedt jéggé változtatva a vérkeringést. Ma már másképp nézek rá, mint egy égető, de mégis édes szurokra, ami bevonja a lélek repedéseit, és erősebbé kovácsolja az emberi tartást. Ahogy a hegyek is a vulkáni tűz és a jég marása által válnak lenyűgözővé, úgy formál bennünket is az elengedés fájdalmas szépsége.

Emlékszem egy régi, mesebeli történetre, ahol egy vándor elveszítette a legféltettebb kincsét: egy apró, csillogó követ, amit a szívénél hordott. Először megmerevedett a fájdalomtól, érezte, ahogy a föld alatta is összeomlik. Napokig bolyongott, vakon, süketen, csak a hiány fájdalmát érzékelve. Ám ahogy teltek a hetek, és a kő nem került elő, valami megváltozott benne. A hiány nem eltűnt, hanem átalakult. A kő helyén egy üreg keletkezett, melyet eleinte csak a szél hideg lehelete járt át. De lassan, nagyon lassan, elkezdett benne valami új növekedni: egy láthatatlan, gyökeresedő megértés. Megértette, hogy a kincs nem az anyagi birtoklásban rejlett, hanem abban a szeretetben és emlékben, amit hozzá fűzött. A kő elvesztésével egy sokkal nagyobb kincset talált: a saját belső erejét, a képességét, hogy a veszteségen túllépve is szeressen, és a szívében hordozza mindazt, ami valaha fontos volt.

A kozmikus energiaörvények, melyek most áthaladnak rajtunk, éppen erre hívnak bennünket: engedjük el azt, aminek ideje lejárt. Mint a Régi Hold sarlója, ami elengedi fényét, hogy az Újhold születhessen, úgy kell nekünk is lecsupaszodnunk, hogy teret adjunk az