A Veszteség Finom Szövésű Hálója

Léleknaplómban ma a veszteség finom, mégis áthatoló hálóját bontom ki, mely láthatatlanul fonódik körénk, amikor valami vagy valaki eltűnik az életünkből. Nem csupán a halálról beszélek, hanem a csendes elválásokról is: egy barátság, ami elpárolog, egy régi énkép, ami szétfoszlik, egy álom, ami sosem vált valóra. Ezek a pillanatok, mint az őszi avar, lehullanak rólunk, és egy ideig csupasz ágakként állunk a szélben. Gyakran próbáljuk elrejteni, tagadni ezeket a hiányokat, mintha a gyász csak a nagy tragédiák privilégiuma lenne. Pedig a szív, mint egy érzékeny hárfa, minden apró szakadásra reagál, csendes, fájó melódiát zengve.

Emlékszem egy hajnalra, amikor a Hold még fényesen ragyogott az égen, bár a Nap már festette az égboltot. Abban a kettős világosságban éreztem meg először igazán, hogy a hiány nem üresség, hanem egy tér, ami képes befogadni valami újat. Ahogy a Nap végül felülkerekedett a Holdon, és a sötétség eloszlott, úgy a veszteség is elvezetheti a lelket egy újfajta fényhez. Nem azért, hogy elfelejtsük azt, ami elmúlt, hanem hogy megtanuljuk, miként éljünk az emlékezéssel úgy, hogy az ne béklyózzon meg. Az asztrológia is tanítja, hogy a Szaturnusz árnyékos energiái gyakran elvétel által vezetnek el minket a mélyebb bölcsességhez és az önmagunkra találáshoz. A veszteség, mint egy belső alkimista, átalakítja fájdalmunkat arannyá, ha hagyjuk. Engedjük meg magunknak a gyászt, bármilyen apró is legyen annak tárgya, mert a könnyek lemossák a rétegét annak, ami már nem szolgál minket, és feltárják azokat a részeket, amelyek készen állnak a megújulásra. A hiány valójában nem más, mint a Lélek csendes felhívása egy új kezdetre, egy mélyebb, gazdagabb létezésre