A Veszteség Indigo Szonettje

A veszteség olyan, mint az indigókék éjszaka, amikor a csillagok fátyollal takarják el arcukat. Mély, csendes, és betölti a teret. Nem feltétlenül a halálról szól, bár kétségtelenül az is része a szívszorító szimfóniának. A veszteség lehet egy álom elvesztése, egy barátság vége, egy illúzió széthullása, vagy egy életszakasz lezárulása. Én ma egy régi magnó emlékét gyászolom. Nem egy drága darab volt, nem is volt különleges, csupán az enyém. Gyerekkorom nyarait töltöttem vele, zenét hallgatva, meséket felvéve. Ma rátaláltam a padláson, teljesen tönkrement. Kicsit nevetséges, talán, de a szívem megszorult. Tudom, hogy ez a magnó valójában az elmúlás metaforája. Azt mutatja meg, hogy semmi sem tart örökké, és hogy a ragaszkodás fájdalmat szülhet. De a veszteségben van szépség is. Segít megérteni a pillanat értékét, emlékeztet arra, hogy értékeljük azt, amink van, amíg van. Engedjük el a múltat, és nyissunk a jövő felé, még ha a jövő most épp indigókék fátyol mögé is rejtőzik. A veszteség nem a vég, hanem egy új kezdet lehetősége, egy indigókék szonett, amely a lélek mélyén rezonál.