A Veszteség Kék Kalcedon Könnyei

Léleknapló. Van úgy, hogy az élet megálljt parancsol. Megálljt a rohanásnak, a terveknek, a holnapnak. Eléd tesz egy olyan pillanatot, ami szűrőként működik, és mindent megváltoztat. Ilyen a veszteség. Egy törés, egy szakadás a szöveten, amin keresztül a fény – vagy éppen a sötétség – eddig nem ismert árnyalatai törnek be a valóságba. A kék kalcedon nyugtató energiája jut eszembe ilyenkor, ahogy a könnyek patakzanak, ám valahol mélyen a gyászban ott rejlik a megtisztulás ígérete.

Emlékszem egy alkalomra, amikor úgy éreztem, mintha a föld kicsúszna a lábam alól. Egy álmom, egy régóta dédelgetett vágyom tört szilánkokra. Akkor még nem értettem, miért, csak a fájdalmat éreztem, azt a bénító, fojtogató űrt, ami betöltötte a mellkasomat. Napokig, hetekig csak a csend beszélt hozzám, és a csendben a veszteség súlya. Nem láttam a fényt, csak a sötétséget, csak azt, ami már nincs.

Aztán lassan, apránként, mint ahogy a tenger mossa partra a kagylókat, elkezdtek megjelenni az új kezdetek szikrái. Nem a régi vágyaim támadtak fel, hanem valami egészen új született meg belőlem. A veszteségben rejlő leckék, a fájdalom mélységei tanítottak meg arra, hogy az élet állandó változás, és ami elvész, az helyet csinál valami másnak. Talán valami jobbnak, mélyebbnek, igazabbnak. A veszteség nem csupán elvétel, hanem ajándék is lehet. Az, hogy meghív minket egy belső utazásra, hogy feltárjuk saját erőnk forrásait, és megtanuljuk, hogy a valódi gazdagság nem abban rejlik, amit birtokolunk, hanem abban, amivé válunk.

Ahogy a hold is átesik a fogyás fázisain, hogy aztán újra teljessé váljon, úgy mi is áthaladunk a veszteség időszakain. A lélek ekkor tisztul