A Veszteség Kősó Sóhajai

Ott ültem a gyertyafényben, a kezemben egy apró, átlátszó kősó darab, melyet a sivatag mélyén találtam. Érzékeny, törékeny anyag volt, ahogy az emlékeim is, amelyek most előtörtek belőlem. A veszteség, ez a furcsa, fájdalmas élethullám. Megtanultam, hogy a veszteség nem csupán az elveszített személyekről vagy dolgokról szól, hanem arról a terekről is, amelyeket ők hagynak maguk után. Üres terekről, amelyekbe hirtelen beömlik a hiány, a csend, a tehetetlenség. Mint a kősó, amely feloldódik a vízben, elmosva a formáját, de ízét, esszenciáját mégis otthagyva. Valahogy így vagyunk mi is, amikor valaki eltávozik: feloldódunk a gyászban, a szívünk fáj, de a lélek mélyén mégis ott marad a szeretet, az emlékek sós, keserédes íze. Ez az íz nem enged feledni, de erőt is ad ahhoz, hogy tovább lépjünk, magunkba foglalva a hiányt, mint egy soha nem szűnő sóhajt. A fájdalom szelíden átalakul, már nem marcangol, hanem finom rétegekben rakódik le, mint a kristályok a kősóban. Lassan, észrevétlenül válik a lényünk részévé, egy új mintázattá a belső tájképen. S minél mélyebben érzékeljük ezt a változást, annál inkább képesek vagyunk befogadni azt az igazságot, hogy minden vég egy új kezdet, még akkor is, ha a kezdet sós könnyekkel íródik.