A Veszteség Láthatatlan Fonalai

Mélyen lélegzem. A kint elvonuló őszi szél süvítése a fák ágai között most különösen a lelkemig hatol. Van valami megrendítően gyönyörű abban, ahogyan a természet is elengedi, lehullatja azt, ami már nem szolgálja. De mi, emberek, milyen nehezen birkózunk meg a veszteséggel. Nem csak a kézzelfogható hiányával, egy szeretett személy vagy tárgy elvesztésével, hanem azzal a csendes, láthatatlan űrrel is, amit az el nem élt lehetőségek, a kimondatlan szavak, az el nem indított álmok hagynak maguk után. Ez a rejtett veszteség olykor mélyebben marja bele magát a lelkünkbe, mint a nyilvánvaló.

Március eleje, a halak újhold idején, amikor a megérzések felerősödnek, gyakran érzem, ahogy a múlt árnyai ismét körülöttem sűrűsödnek. Nem félelem ez, inkább egyfajta nosztalgikus fájdalom. Felfedezem azokat a "mi lett volna, ha" pillanatokat, amelyekből egy egész életre elegendő tanulságot lehetne meríteni. Elgondolkodom, vajon hány szálat engedtem el anélkül, hogy valaha is megfogtam volna őket? Hány ösvény maradt járatlan, csak azért, mert féltem az ismeretlentől, vagy mert túlságosan ragaszkodtam egy elképzeléshez, ami már régen lejárt szavatosságú volt?

A veszteség nem mindig egy végleges szakadás, sokkal inkább egy finom, szinte észrevehetetlen elszakadása azoknak a láthatatlan fonalaknak, amelyek összekötnek minket azzal, ami lehetett volna. Amikor ezek a fonalak elszakadnak, az eleinte alig érezhető. Csak később, sokkal később, mikor már messze járunk az eredeti kereszteződéstől, vesszük észre a hiányt, az űrt. De éppen ezek a hiányok azok, amelyek formálnak minket, amelyek arra kényszerítenek, hogy befelé figyeljünk, és megkérdezzük: mi az, ami igazán fontos? Mi az, amit még most is megfoghatok, mielőtt elszakad