A Veszteség Láthatatlan Ölelésében

Van, amikor az élet egy darabot tép ki a lelkünkből, nem is egy kézzel fogható, materiális részt, hanem valamit, ami az idők kezdete óta bennünk élt, és amit mi magunk sem tudtunk, hogy mennyire a részünk. A veszteség nem mindig egy személy, egy tárgy, vagy egy esemény. Sokszor egy régebbi önmagunk az, akit elengedünk, egy álom, ami sosem teljesül, vagy egy jövőkép, ami szétfoszlik a ködben. Ilyenkor a csend hangosabbá válik, és a hiány súlya nehezebben nyom, mint a legkeményebb szikla.

Azt tanultam, hogy a veszteség nem a vég, hanem egy átjáró. Egy finom, szinte láthatatlan kapu, amin keresztül eljuthatunk önmagunk mélyebb rétegeibe. Amikor valami eltűnik, helyet csinál. A vákuum, amit hagy, nem üres marad, hanem megtelik az emlékezés finom rezgésével, a fájdalom éles tanításával, és a feltámadás reményével. Mintha a Kozmosz maga nyitná meg a szívünket, hogy befogadhassuk azokat a láthatatlan ajándékokat, amiket a hiány hoz magával. Ez az időszak az, amikor a legsérülékenyebbek vagyunk, de egyben a legerősebbek is, hiszen a lélek a törés pontján nyílik meg a legnagyobb fénnyel. Ne féljünk attól, hogy elengedjük a régóta dédelgetett elképzeléseket, mert csak így teremthetünk teret valami újnak, valami sokkal igazabbnak. A veszteség ölelése néha rideg, mégis tele van gyengéd bölcsességgel, ha hagyjuk, hogy tanítson minket.