A Veszteség Obszidián Tükre

Léleknaplóm lapjaira ma egy olyan érzés íródik, amelytől gyakran menekülünk, amelynek árnyékában fázósan gubbasztunk: a veszteség. Nem csupán egy fizikai tárgy elvesztése, vagy egy kapcsolat vége, hanem az a mély, szívszorító űr, ami akkor keletkezik, amikor valami, ami valaha az életünk része volt, többé már nincs. Mint az obszidián, mely vulkáni üvegként hűl ki és keményedik meg, a veszteség is formálja a lelkünket, ha hagyjuk. Elsőre ridegnek, sötétnek tűnik, de ha belemélyedünk, rájövünk, hogy felülete tükörként működik.

A veszteség tükrében szembesülünk azzal, kik vagyunk valójában az elvesztett dolog nélkül. Megmutatja, milyen erősek vagyunk, milyen mélyen tudunk szeretni, és milyen sebezhetőek vagyunk. Lehet, hogy fájdalmas ránézni, de ez a fájdalom nem céltalan. Az obszidián ereje abban rejlik, hogy képes a mélységekbe levinni, feltárni az elfojtott félelmeket, a gyász el nem engedett szálait. Nem azért, hogy elmerüljünk bennük, hanem hogy felismerjük és elengedjük azokat, amik már nem szolgálnak minket.

Amikor veszteség ér minket, hajlamosak vagyunk szökni, elterelni a figyelmünket, eltemetni a fájdalmat. Pedig éppen ebben a pillanatban nyílik meg a lehetőség a legmélyebb spirituális növekedésre. Akárcsak egy sebet, a veszteséget is hagyni kell gyógyulni. Érzéseinket meg kell élni, még ha azok kellemetlenek is. A könnyek tisztítanak, a gyász folyamata felszabadít. Ne féljünk az obszidián hideg tükrétől, mert benne rejlik a lehetőség, hogy a valódi énünkre találjunk. Ott, ahol a hiány tátong, ott születhet meg a legnagyobb erő, a legmélyebb megértés és a feltétel nélküli szeretet. Engedd, hogy a veszteség tükre megmutassa, ki vagy a maszkok nélkül, és engedd, hogy a fény áttörjön a repedéseken.