A Veszteség Szelíd Szirmai

Emlékszem egy régi nyárra, amikor egy pici magot ültettem el a kertben. Naponta locsoltam, figyeltem minden apró rezdülését, ahogy kibújt a földből, majd lassan bontogatta apró leveleit. Egy rózsabokor palántája volt, amelyről azt mondták, ritka és gyönyörű virágokat hoz majd. Aztán jött egy váratlan jégeső, és hiába takargattam, hiába óvtam, a zsenge hajtások nem bírták a csapást. Széthullottak, elpusztultak. Napokig szomorú voltam. Úgy éreztem, a természet elvett tőlem valamit, amit annyira vártam, annyira szerettem volna látni virágozni.

Ma már tudom, hogy ez a jégeső nem csak a rózsámat vitte el. Elvitt egy illúziót is, egy ragaszkodást a jövő képéhez, amit magamnak festettem. A veszteség, bármennyire is fájdalmas, mindig magában hordoz egy különleges ajándékot. Egy tiszta lapot, egy teret, ahol valami új sarjadhat. Ahogy a lehullott virágszirmok táplálják a földet, úgy táplálja a lélek talaját is minden elveszített álom, minden elengedett elképzelés. Nem az üresség marad utánunk, hanem egy gazdagabb, termékenyebb talaj, készen arra, hogy befogadjon valami mélyebbet, igazabbat.

A veszteség nem csupán az elmúlásról szól. Arról is szól, hogy mennyire vagyunk képesek elfogadni az élet változékonyságát, a ciklusok múlását, az állandó átalakulást. Amikor egy szirmot elveszítünk, nem a virág egészét veszítjük el. Csak egy részét, amely betöltötte feladatát, és most helyet ad valami újnak, valami másnak. A lélek mélyén ez a folyamat ugyanígy zajlik. Elengedünk régi önmagunkat, régi hiedelmeket, régi vágyakat, hogy teret adjunk az igazi lényünk kibontakozásának. A veszteség a növekedés egyik legmisztikusabb és legszebb eszköze, mely szelíd szirmai alá rejti az