A Veszteségben Rejlő Teljesség Szelídsége

Van, hogy az élet elragad tőlünk valamit, amit a sajátunknak hittünk. Egy álmot, egy kapcsolatot, egy megszokott valóságot. Ilyenkor a hiány maró érzése betölti a teret, és nehéz látni a puszta tényen túl. Az elmúlt hetekben én is megéltem egy ilyen elengedést. Egy rég dédelgetett terv hullott szét, mint száraz levél az őszi szélben. Először a düh, majd a mély szomorúság öntött el. Kérdeztem magamtól, miért? Hol rontottam el? Aztán, ahogy a por leülepedett, és a fájdalom élessége tompulni kezdett, valami más is megjelent. Egy halk suttogás a csendben. Egy felismerés arról, hogy a veszteség nem mindig egyenlő a hiánnyal. Lehet, hogy csupán egy rés nyílt, egy ablak, amin át friss szél áramolhat be. Ezen a héten, miközben a Szűz hold energiái a rendrakásra és az elemzésre ösztönöztek, elkezdtem más szemmel nézni a "hiányzó" darabra. Rájöttem, hogy az elengedett terv nem csak egy darabot vitt magával, hanem teret is felszabadított. Teret olyan dolgoknak, amikre korábban nem volt figyelem, idő, vagy energia. Azt gondoltam, egy ajtó bezáródott, de lehet, hogy valójában egy egész folyosó nyílt meg. Egy folyosó, ami eddig rejtve volt a tekintetem elől, elfedve a régi, megszokott tájjal. A veszteségben rejlő teljesség nem azt jelenti, hogy nem érezzük a fájdalmat, hanem azt, hogy a fájdalom közepette is képesek vagyunk meglátni a benne rejlő ajándékot. A tágulást. A lehetőséget az újra. A felismerést, hogy a lezáruló ciklusok nem a végzetet jelentik, hanem az élet szüntelen táncát, ahol a régi elhalása az új születésének előfeltétele. És ebben a táncban, a hiányban is ott rejtőzik a teljesség, mint egy csendes ígéret a jövőre.