A Veszteségek Ébredő Ragyogása

Ma reggel, miközben a kelő nap első sugarai táncoltak a fák lombjain, egy gondolat súlytalanul, mégis mélyen belém ivódott: vajon mit rejtenek magukban azok a terek, amik éppen csak üresek, éppen csak hiányoznak? Nem arról az űrről beszélek, amit a szívben érzünk egy szeretett lény távozása után, hanem arról a finom, áttetsző hiányról, ami a változások árnyékában jelenik meg.

Gyakran kapaszkodunk a megszokotthoz, a kényelmeshez, a már ismerthez, és rettegünk az elengedéstől. Azt hisszük, minden, ami elillan, veszteség, ami csak elszegényít bennünket. Pedig a Világmindenség nem ismer üres terekben maradó vákuumot, csupán átmeneti állapotokat. Ami eltávozik, az helyet csinál valami újnak, valami máshogy szépségesnek, valami eddig ismeretlennek. Olyan ez, mint amikor egy csillagrendszer egy régi bolygó pályájának eltűnése után új égitestek vonzásába kerül, és egy sokkal komplexebb, gazdagabb rendszert alkot.

A veszteség nem csupán elvétel, hanem alkalom a teremtésre. Képzeljük el, hogy egy ékszerész egy gyönyörű, de megfakult darab helyére egy új, ragyogó követ illeszt. Az eredeti darabnak el kellett távoznia, hogy a szépség megújulhasson, hogy más fényben csilloghasson. Így van ez az emberi lélekkel is. Ahogy a Hold a fogyás fázisában megmutatja árnyékos oldalát, de tudjuk, hogy teliholdként újra beragyogja majd az éjszakát, úgy a mi "üres" tereink is a megújulás ígéretét hordozzák.

Ez az ébredés nem a fájdalom elbagatellizálása, hanem a benne rejlő transzformációs erő felismerése. A hiány nem végpont, hanem kiindulópont. Lehetőség, hogy a láthatatlan fonalakat újra szövődjék, hogy a csendben meghalljuk az új inspiráció suttogását, hogy a megszokás burkából kilép