A Visszafordíthatatlan Idő Szövete

Léleknaplóm lapjain ma az idő múlása, és az ezzel járó elfogadás misztériuma bontakozik ki előttem. Gyakran kapaszkodunk a múltba, a „mi lett volna, ha” kérdések örvényébe, vagy éppen a jövő bizonytalansága tart fogva minket. Pedig az egyetlen valós pillanat, melyben élhetünk, az a most. A nagy tanítók is erről beszélnek, de vajon mennyire sikerül ezt megélnünk a mindennapok szürke valóságában, amikor az élet viharai sodornak minket? Épp most tértem vissza egy meditációból, melyben egy öreg fát vizualizáltam. A fa, melynek gyökerei mélyen a földbe kapaszkodnak, évgyűrűi pedig az elmúlt évszázadok történetét mesélik. Láttam, ahogy a tavaszi rügyek kibomlanak, a nyári lombok zöldellnek, az őszi levelek aranyat szórnak, majd a téli ágak kopáran állnak a hidegben. Minden évszak a maga teljességében van jelen, mégis egy folyamatos változáson megy keresztül. Nem ragaszkodik a nyár telt zöldjéhez, sem a tavasz frissességéhez. Elengedi, ami elmúlt, és befogadja, ami jön. A fa nem kérdezi, miért száradt el az a levél, vagy miért szakadt le az az ág a viharban. Egyszerűen csak van. Vajon miért olyan nehéz nekünk, embereknek elfogadni a visszafordíthatatlan idő múlását? Miért keressük a hibát ott, ahol már csak a leckéket találhatjuk meg? Talán mert félünk a veszteségtől, attól, hogy valami végleg elmúlik, és soha többé nem tér vissza. Pedig az élet folyamatos körforgás, mint a Föld keringése a Nap körül. A születés és halál, az elengedés és befogadás tánca. Ebben a táncban rejlik az erőnk, a bölcsességünk, és a békénk. Merjük-e elengedni a tegnapot, és teljes szívvel befogadni a mát? A válasz bennünk van, a Lélek csendes mélységeiben.