A Visszanyert Csend Suttogása

Van úgy, hogy az élet zajába fulladunk. Nem a külső hangokba, hanem abba a belső kakofóniába, amit mi magunk kreálunk. A "mit kellett volna", a "miért nem" és a "mi lesz, ha" végtelen körforgásában vergődve elveszítjük azt a finom hangot, ami a szívünk legmélyén lakozik. Észre sem vesszük, ahogy a gondolatok áradata elsodorja a belső iránytűt, és ránk telepszik egy sűrű, szürke fátyol. Ez a csend hiánya, nem a külső, hanem a belső csendé, ami elengedhetetlen a tisztánlátáshoz, a megnyugváshoz, a belső békéhez.

Gyakran futunk az idővel, rohanunk a feladatok után, gyűjtjük az élményeket, azt remélve, hogy a telítettség majd elhozza a vágyott beteljesülést. Pedig a kulcs épp az ellenkezőjében rejlik: a lelassulásban, a megállásban, a figyelem befelé fordításában. Elég egy pillanat, egy mély lélegzet, egy rövid séta a természetben, vagy épp csak egy lehunyt szemű ülés a csendben, hogy elkezdjük lehántani a zaj rétegeit.

Amikor a Mars tüzes energiája túlcsordul bennünk, hajlamosak vagyunk szétaprózódni, százfelé húzni, és közben elveszíteni a fókuszunkat. Ilyenkor különösen fontos a visszavonulás, a belső terek újrafelfedezése. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Néha elég, ha letesszük a telefont, kikapcsoljuk a zenét, és csak hallgatjuk a saját szívverésünk ritmusát. Megfigyeljük a gondolatainkat, anélkül, hogy azonosulnánk velük. Csak hagyjuk, hogy elszálljanak, mint a felhők az égen. Ekkor, és csak ekkor, kezdi el suttogni a belső bölcsességünk, a Lélek hangja, hogy merre is kell tovább menünk, mi az, ami igazán számít. A visszanyert csend nem üresség, hanem egy tiszta lap, amire új, valódi történeteket írhatunk