A Visszatérő Álom Szabad Szárnya

Vajon hány alkalommal ébredünk fel egy álomból, melynek valósága annyira áthatja a lelkünket, hogy a nappali órák is fátyolos emlékekké válnak? Évek óta kísért egy visszatérő kép: egy hatalmas, sötét, de mégis vonzó erdő közepén állok, és a fák ágai között egyetlen fénysugár sem tud áthatolni. De nem félek. Épp ellenkezőleg, valami mély, ősi nyugalom áraszt el. Mindig ugyanaz a csillagkép ragyog fent, valahol az ágak felett, a látóhatár szélén, melyet soha nem tudtam azonosítani, mégis otthonos érzéssel tölt el. Ez a csillagkép a saját belső navigációm, a lélekhívásom titkos jele.

És minden alkalommal, amikor újraálmodom ezt a képet, valami új réteget hámozok le a tudattalanomból. Azt hittem, az erdő a múlt árnyait jelképezi, a sötét, elfeledett traumákat. Azt hittem, a fény hiánya az elveszettséget, a reménytelenséget jelenti. De tévedtem. Ez az erdő a saját belső templomom, a bölcsesség fái között rejtőző szentély. A sötétség nem a hiány, hanem a teljes, határtalan jelenlét. És a csillagkép? Az a lelkem szabad szárnya, amely mindig visszavezet oda, ahová tartozom: önmagam mélységeibe. Ma éjjel is ezt álmodtam, és felébredve azt éreztem, hogy egy újabb darabka került a helyére. Nem kell messzire mennem, hogy megtaláljam az utat, mert az út mindig bennem van, a visszatérő álmok finom szöveteiben. Ne féljünk a sötét erdőktől, mert azok rejtik a legnagyobb kincseket, és az éjszaka csillagai mutatják az utat hazafelé.