A Visszatérő Tükrök Csendje

Ma reggel egy furcsa álomra ébredtem, melyben mindenfelé tükrök vettek körül. Nem voltak fényesek, nem verték vissza élesen a valóságot, sokkal inkább fátyolosak voltak, mintha egy rég elfeledett köd lebegett volna rajtuk. Minden egyes tükörben egy-egy elszalasztott lehetőség, egy ki nem mondott szó, egy félbeszakított ölelés képe rajzolódott ki. Nem a múlt árnyai voltak ezek, hanem inkább a jövő elvetett magvai, amelyek sosem eresztettek gyökereket. Éreztem, ahogy a lelkem mélyén egy régi seb felnyílik, egy olyan fájdalom, ami a be nem teljesült vágyak súlyát hordozza. És akkor megértettem: ezek a tükrök nem büntetni akartak, hanem emlékeztetni. Emlékeztetni arra, hogy minden egyes elszalasztott pillanat, minden elfojtott érzés egy darabot cipel el tőlünk. Nem arról van szó, hogy megbánjuk a múltat, hiszen minden tapasztalat hozzánk tartozik. Hanem arról, hogy tudatosítsuk, mennyire fontos a jelen. A most. Az, hogy merjünk élni, merjünk szeretni, merjünk hibázni. Mert csak így tudjuk megtörni a visszatérő tükrök csendjét, és megtölteni a jövőnk vásznát fénnyel, színekkel és valósággal. A tükrök elhalványultak az álmomban, és felébredve éreztem, hogy a reggeli nap sugarai most sokkal élesebben rajzolják ki a világot. A lelkem mélyén pedig megszületett egy csendes elhatározás: ezentúl minden egyes pillanatot a maga teljességében megélni.