A Visszautasítás Obszidián Pajzsa

Drága Lélektársak,

Ma egy olyan érzésről szeretnék veletek elmélkedni, amely mindannyiunk életében felbukkan időről időre, mint egy váratlanul érkező viharfelhő: a visszautasítás. Gyakran egy sötét, nehéz érzésként éljük meg, egy metsző szélként, ami áthatol a bőrünkön, és fájdalmas űrt hagy maga után. Azonban, mint oly sok mindent az életben, ezt az érzést is más szemszögből közelíthetjük meg, ha hajlandóak vagyunk elmerülni a mélységeiben.

Gondoljunk csak az obszidiánra, erre a vulkanikus üvegkőre, amely fényes, fekete felületével elnyeli a fényt, és mégis erejét sugározza. Amikor a visszautasítás árnyéka ránk vetül, hajlamosak vagyunk úgy érezni, mintha egy éles élű obszidián szilánk szúrna belénk. Pedig mi van akkor, ha ez nem egy szilánk, hanem egy pajzs?

Amikor valamiért nemet kapunk, amikor egy ajtó bezárul előttünk, könnyen érezhetjük magunkat kevesebbnek, értéktelenebbnek. Pedig mi van akkor, ha az Univerzum csupán más irányba terel minket? Mintha finoman, de határozottan eltolna attól, ami nem szolgálja a legfőbb jót, a lelki fejlődésünket? Lehet, hogy az a bizonyos út, amit annyira szerettünk volna járni, valójában egy zsákutca lett volna, tele buktatókkal és fájdalommal. Lehet, hogy az a személy, aki elfordult tőlünk, nem lett volna képes támogatni a fejlődésünket, vagy épp mi nem tudtuk volna őt.

A visszautasítás egyfajta kozmikus szűrőként működik. Segít leszűkíteni a lehetőségeinket, hogy valóban arra fókuszáljunk, ami valóban a miénk, ami rezonál a lelkünkkel. Olyan, mint egy obszidián pajzs, ami védelmet nyújt a téves utaktól, a nem megfelelő energiáktól. Nem azért van, hogy fájdalmat okozzon, hanem azért, hogy megóvjon minket attól, ami nem való