A Visszautasítás Ólom Pillangószárnya

Olykor a visszautasítás fájdalma ólomszárnyú pillangóként telepszik a szívre. Nehéz, hideg, és bénító. Érzem a szorítást a mellkasomban, a torkomban gombóc ül, és a szemem sarkában ott bujkál a sóvárgás, a kérdés: "Miért?". Sokáig kerestem a választ kívül, a másikban, a helyzetben. Vajon nem voltam elég jó? Mit rontottam el? Hol hibáztam?

Aztán egy nap, egy csendes hajnalon, ahogy a napfény aranyfolyamként öntötte el a szobámat, megértettem. A visszautasítás nem rólam szól, nem a hiányaimról, hanem arról, hogy ami nem a miénk, az nem a miénk. Néha az univerzum éppen azzal véd minket, hogy nem adja meg, amire vágyunk. Talán mert valami sokkal szebb, sokkal jobban illő vár ránk, vagy mert a tapasztalás, amit a visszautasítás során szerzünk, elengedhetetlen a növekedésünkhöz.

Az ólomszárnyú pillangó nem tűnt el azonnal, de ahogy ezt a felismerést magamba ittam, a súlya enyhülni kezdett. A pillangó nem ellenség, hanem egyfajta tanító. Azt üzeni: "Nézz befelé. Találd meg az értéked önmagadban, ne a külső megerősítésben. Szeresd magad, még akkor is, ha valaki más nem látja meg benned azt, amit te." A visszautasítás nem a vég, hanem egy új kezdet lehetősége. Egy esély arra, hogy még inkább önmagunk legyünk. És ki tudja, talán éppen ez a szabad szárnyalás hozza el azt, amire igazán vágyunk.