A Visszautasítás Ólom Szürke Vára

Valamikor, réges-régen, egy völgy mélyén, ahol a nap alig érte el a földet, állt egy hatalmas, ólomszürke vár. A Visszautasítás Vára volt, és minden egyes tégláját csalódás és fájdalom formálta. Sokan elindultak, hogy meglátogassák, vonzotta őket a biztonság, amit a falak ígértek. Hiszen odabent nem érhetett őket több fájdalom, nem érhette őket több csalódás, mert előre felkészültek a legrosszabbra.

Én is elindultam egyszer. A szívem tele volt zúzódásokkal, a lelkem pedig fáradt volt a küzdelemtől. Azt hittem, ott, a rideg falak között, végre megpihenhetek. Ám ahogy közelebb értem a vashoz, valami megváltozott bennem. Megpillantottam egy apró, sárga virágot, mely a vár tövében nőtt. Nem törődött a sötétséggel, a ridegséggel. Egyszerűen csak ragyogott, önmagát adva.

És akkor megértettem. A Visszautasítás Vára nem megoldás. A biztonság hamis ígérete. Az igazi erő a sebezhetőségben rejlik, abban, hogy merjük megmutatni magunkat a világnak, a hibáinkkal, a félelmeinkkel együtt. A fájdalom elkerülhetetlen, de nem kell, hogy börtönné váljon. A virág tanítása segített. Visszafordultam, és elindultam a nap felé, tudva, hogy a szívem sebei idővel begyógyulnak, és a helyükön új virágok fognak nőni. A várat pedig ott hagytam, hadd omoljon magába.