A Visszhangok Obszidián Labirintusa

Létezik egy különös börtön, melyet észrevétlenül építünk magunknak: az önhazugságok sűrű, fekete obsziánból formált labirintusa. Nem falak zárnak el benne, hanem a saját hangunk visszhangjai, melyek annyiszor ismételték a torz igazságokat, hogy azok valósággá szilárdultak bennünk. Azt hisszük, biztonságban vagyunk a tévedéseinktől, a fájdalomtól, a valódi önmagunk nyers sebezhetőségétől, pedig épp fordítva van. Minden elhallgatott igazság, minden elhazudott érzés egy újabb kanyar, egy újabb zsákutca ebben a sötét útvesztőben, ahol lassan elveszítjük a napfény irányát, a valódi Énünk sugárzó hívását. A lélek azonban sosem adja fel a harcot. Mélyen a szívünkben ott dobog a valóság iránti vágy, a tiszta tükör utáni sóvárgás. Hosszú út lehet kikecmeregni ebből a labirintusból, melynek falait saját félelmeink és hiányosságaink kőkeményre fagyasztott darabjai alkotják. De minden egyes pillanat, amikor szembenézünk egy kényelmetlen igazsággal, amikor kimondunk egy rég elhallgatott szót, egy kis repedést nyitunk a fekete üvegen. Ezeken a repedéseken szivárog be a fény, megvilágítva az utat kifelé. Lehet, hogy fájdalmas látni a valóságot, levetkőzni a hazugságok puha (ám fullasztó) takaróját, de csak így lehetünk ismét szabadok, csak így juthatunk el oda, ahol a lélek tiszta és érintetlen, ahol nincsenek visszhangok, csak a saját, valódi hangunk tiszta rezgése.