A Visszhangtalan Tükör Álomképe

Mélyen lélegzem, és a levegő megtelik egyfajta furcsa, szelíd csenddel. Néha úgy érzem, a világ zajának tompítása nem külső tényező, hanem egy belső választás, egy engedékeny lehunytság, ami megengedi, hogy a lélek magába forduljon. Ma valami olyanra ébredtem rá, ami régóta ott motoszkált a tudatalattimban, mint egy elrejtett gyöngy, amit csak most hozott felszínre a meder lassú, szelíd mozgása. Arról a pillanatról van szó, amikor azt hisszük, a jövőnk kristálytiszta, egyenesen ránk vár, mint egy megfestett vászon, ami csak a mi ecsetünkre vár. De mi van akkor, ha ez a kép nem a miénk? Mi van, ha ez a "jövőkép" valójában egy idegen tükör, amiben csupán mások vágyait látjuk visszatükröződni, és mi magunk, a valódi énünk, a saját ragyogásunk, visszhangtalanul elvész a felületén?

Ez az érzés, a jövőkép idegen volta, mintha egy régi, de sosem hordott ruhadarab lenne. Kényelmesnek tűnik másokon, elegánsnak, tökéletesnek. De ha magunkra vesszük, szorít, vagy épp túl nagy, valamiért idegen rajtunk, és minden mozdulatban feszélyez. A bolygók tánca is erre figyelmeztet néha. Ott van például a Szaturnusz, a nagy tanító, aki arra késztet, hogy szembenézzünk a valósággal, a korlátokkal, de egyben a saját belső erőnkkel is. Amikor a Szaturnusz ránk néz, és mi még mindig egy idegen tükörbe bámulunk, az egyfajta ébresztő, egy rázkódás, ami azt mondja: "Ideje visszatérni önmagadhoz."

Az igazi felismerés nem abban rejlik, hogy leromboljuk az eddigi "jövőképet", hanem abban, hogy felismerjük a tükör idegen voltát. Nem a jövővel van baj, hanem azzal, amit jövőnek hiszünk, holott az csupán egy vágyképekből szőtt fá