A Visszhangtalan Tükör Örök Ígérete

Léleknapló bejegyzésemben ma a visszhangtalan tükörről szeretnék írni. Arról a belső tükörről, ami mindannyiunkban ott rejtőzik, és ami néha elfeledett, néha túl ragyogó, néha pedig félelmetes, mert túl őszinte. Előfordul, hogy a külső világ zajában annyira elveszünk, hogy a belső visszhangok elhalkulnak, és ezzel együtt a tükör is homályossá válik. Pedig ez a tükör az, ami mindig igazat mond, ami sosem ferdít, sosem sminkel, csakis a puszta, tiszta valónkat mutatja. Amikor a Hold fázisaihoz hasonlóan változunk, a tükör akkor is állandó, csak a mi nézőpontunk ingadozik.

Voltál már úgy, hogy egy nehéz döntés előtt álltál, és valahogy tudtad, mi a helyes út, de a félelmeid, a külső nyomás elnyomta ezt a belső tudást? Nos, ilyenkor a visszhangtalan tükör elmosódottá válik. Amikor újra és újra felmerül egy érzés, egy gondolat, amit elhessegetünk, mert kényelmetlen, mert nem illik a képbe, amit magunkról festeni szeretnénk, akkor a tükör is elfordul. De ez a tükör nem haragszik, nem ítélkezik. Csak vár. Várja, hogy csendre leljünk, hogy elengedjük a zajt, a kétségeket, és újra belenézzünk a mélységébe.

Ahogy a víz felszíne is csak akkor ad tiszta képet, ha nincs rajta hullámzás, úgy a belső tükör is csak a csendben mutatja meg magát. Nincs szüksége szavakra, nincs szüksége megerősítésre. Csak a tiszta szándékra, a nyitott szívre. Ha a tükörben meglátjuk a saját félelmeinket, a rejtett vágyainkat, a korlátainkat, akkor nem elfordulni kell tőle, hanem megölelni. Mert ezek is mi vagyunk. És a visszhangtalan tükör örök ígérete az, hogy ha őszintén szembenézünk magunkkal, akkor mindig megtaláljuk benne a fejlődés, a gyógyulás, a telj