A Visszhangtalan Vár Belső Udvara

Vajon hány alkalommal építünk falakat a szívünk köré, nem is sejtve, hogy valójában önmagunk elől zárjuk el a kijáratot? Emlékszem, réges-régen, egy régmúlt élet emlékfoszlányában, vagy talán csak egy éber álomban, megláttam egy hatalmas, szürke várat. Fenséges volt, ám egyúttal elzárt is. Minden ablakát vastag rácsok takarták, és a kapuja ólmosan nehéznek tűnt. A várban, mondták, egy király élt, aki annyira félt a külvilágtól és a sebezhetőségtől, hogy egyre vastagabb falakkal vette körül magát. Azt hitte, ez majd megvédi, ám egy nap ráébredt, hogy a várban senki sem hallja meg a hangját. A visszhangtalan falak elnyeltek minden szót, minden érzelmet. A fény sem jutott be többé, a csend pedig fojtogatóvá vált.

Hányan vagyunk úgy, hogy belülről építjük ezt a várat? A félelmek, a korábbi csalódások, a megbántások tégláiból rakjuk a falakat, remélve, hogy így majd megvédhetjük magunkat a további fájdalomtól. Azt gondoljuk, a sebezhetőség gyengeség. Pedig épp ellenkezőleg, a sebezhetőség maga az erő. Amikor meg merjük nyitni a szívünket, amikor leomlasztjuk a falakat, akkor válunk igazán emberré, akkor válunk képessé a valódi kapcsolódásra, a mély szeretetre.

Az univerzum, mint egy bölcs asztrológus, gyakran küld olyan jeleket, melyek arra intenek, hogy bontsuk le a várat. Lehet ez egy váratlan találkozás, egy bátorító szó, egy fájdalmas felismerés. A csillagok, ha jól figyelünk rájuk, mindig a szabadság felé mutatnak, nem a börtön felé. A valódi szabadság nem a falak mögött rejlik, hanem abban a bátorságban, hogy kilépjünk onnan, és megmutassuk a világnak, kik is vagyunk valójában – minden törésünkkel, minden sebünkkel, minden ragyogásunkkal együtt. Engedjük be a fé