A Vízbe Vetett Emlékkövek

Léleknapló. A tegnapi telihold fénye még ma is megül a levegőben, mint egy ezüstös fátyol, és különös békét hoz. Eszembe jutott egy történet, melyet egy öreg remete mesélt nekem valamikor régen. Arról szólt, hogyan gyűjtjük életünk során a fájdalmakat, a megbántásokat, a kimondatlan szavakat, mintha azok drága emlékek lennének. Minden csalódásra, minden kudarcra egy-egy követ teszünk le, és hordozzuk magunkkal ezt a terhet, egyre súlyosabbá téve lépteinket.

Sokszor észre sem vesszük, mekkora poggyászunk van már. Egy-egy apró sérelem, ami évtizedekkel ezelőtt történt, még mindig ott lapul a zsákunk alján, éberen őrizve régi sebeket. Félünk elengedni, mert azt hisszük, ha feladjuk a haragot, a szomorúságot, azzal valahogyan elveszítjük az emléket magát. Mintha a fájdalom lenne az egyetlen kapocs, ami egy eseményhez fűz. De mi van, ha ez nem így van?

A remete azt mondta, képzeljük el, hogy minden ilyen kő egy történet. Egy történet, amit elmesélhetünk a víznek. Egy mély tó, vagy egy lassú folyó, melynek felszíne tükrözi az eget. Üljünk le a partra, és egyenként vegyük elő a köveket. Ne ítélkezzünk, ne analizáljunk, csak nézzünk rájuk. Aztán egyenként dobjuk bele őket a vízbe. Nézzük, ahogy a körök szélesednek, majd eltűnnek. Nézzük, ahogy a mélység elnyeli a terhet.

Az emlék nem vész el, csak átalakul. A kő helyét átveszi egy hullám, egy rezgés, ami felszabadít. A történet ott marad bennünk, de a súlya elillan. A fájdalom helyét átveszi a bölcsesség, a tanulság. Az élet nem arról szól, hogy makacsul ragaszkodunk minden múlthoz, hanem arról, hogy bátran elengedjük azt, ami már nem szolgál minket. Engedjük meg magunknak a könnyeds