Az Akarat Szívének Amatista Lángjai

Az Akarat néha olyan, mint egy kőszikla a szívünk mélyén. Kemény, rideg, mozdíthatatlan. Azt hisszük, az Akarat az, ami elvisz a céljainkig, ami átsegít a nehézségeken. De vajon mi történik, ha ez az Akarat nem a szívünkből, hanem a félelmeinkből táplálkozik? Mi van, ha nem a valódi vágyainkat, hanem a megfelelés kényszerét szolgálja?

Egy nap, mikor a Hold a Skorpió jegyében járt, egy idős asszonyt láttam a tengerparton. Fáradtan ült a homokban, és egy hatalmas követ próbált elmozdítani. Erőlködött, izzadt, de a kő csak nem mozdult. Odaléptem hozzá, és megkérdeztem, miért kínozza magát ennyire. "Ezt a követ kell elmozdítanom, különben sosem jutok el a túloldalra" - felelte, szemeiben makacs elszántsággal.

Némán mellé ültem, és vártam. Egy idő után az asszony feladta. Lehajtotta a fejét, és sírni kezdett. "Nem bírom tovább, sosem fog sikerülni." Ekkor azt mondtam neki: "Nézd, talán nem kell ezt a követ elmozdítanod. Talán a tenger másfelé hív, talán van egy másik út, ami elvisz a célodhoz. Talán az Akaratod nem a kő elmozdítására, hanem az új utak felfedezésére kell, hogy irányuljon."

Az asszony felnézett rám, arcán még ott csillogtak a könnyek, de a tekintete megváltozott. Megértette. Az Akarat igazi ereje nem a kényszeres erőfeszítésben, hanem a szívünk tiszta vágyának követésében rejlik. Az Akarat nem a kő, hanem az a bennünk lobogó amatista láng, ami megvilágítja az utat a sötétségben. Ha hagyjuk, hogy ez a láng vezessen, akkor még a legnehezebb akadályok is könnyedén eloszlanak.