Az Akarat Vasból Kovácsolt Rácsai

Érezzük néha, mintha börtönben lennénk, pedig a kulcs a mi kezünkben van. A rácsok vasból vannak, de nem kívülről építették őket. Saját akaratunk kovácsolta őket, szándékaink szigorú, merev formái. Annyira ragaszkodunk egy elképzeléshez, egy tervhez, egyetlen úthoz, hogy nem vesszük észre, mennyi ajtó nyílik körülöttünk.

Egy idős kertész mesélte egyszer, hogy a rózsái akkor a legszebbek, ha hagyja őket szabadon nőni, sőt, néha még az elszáradt ágakat is csak későn metszi le. „Tudod, kislány – mondta – ha túl sokat akarok, a rózsa megsértődik, és nem virágzik. Hagyni kell, hogy a természet tegye a dolgát.”

Mi is rózsák vagyunk ebben a nagy kertben. Virágoznunk kell, nem pedig vasketrecekben sínylődni. Ha a szívünk egy másik irányba húz, ha egy váratlan lehetőség kínálkozik, ne zárjuk be magunkat a saját akaratunk börtönébe. Engedjük el a merev elképzeléseket, a kényszeres tervezést, és bízzunk abban, hogy a lélek tudja, merre van a fény. A vasrácsok helyett válasszuk a Nap irányát, és hagyjuk, hogy a belső kertészünk gondozzon minket.