Az Alázat Borostyán Gyökerei

A büszkeség gyakran magasztos toronyként emelkedik bennünk, csúcsán lobogó egónk zászlajával. Azt hisszük, onnan fentről jobban látjuk a világot, átlátjuk a dolgokat. Pedig a torony alapja sokszor ingatag, a falak repedezettek, és a legkisebb szél is megingathatja. Volt idő, amikor én is ilyen toronyban éltem, elvakítva a saját nagyszerűségem illúziójától. Aztán az élet egy váratlan pillanatban leomlasztotta a falakat. Nem volt szép látvány. Csupán a romok maradtak, és én ott álltam, védtelenül a csupasz földön.

Ekkor értettem meg, mi az alázat. Nem a megalázkodás, nem a gyengeség beismerése, hanem a felismerés, hogy mindannyian a nagy egész részei vagyunk. Hogy nincsenek magasabb rendű és alacsonyabb rendű lények, csak különböző utak, különböző tapasztalások. Az alázat a borostyán gyökerei, melyek mélyen a földbe kapaszkodnak, táplálva a növényt. Segítenek stabilan állni a viharban, miközben alázattal meghajolnak a szél előtt. Az alázat nem kisebbít, hanem épp ellenkezőleg, teljessé tesz. Elfogadom a hibáimat, a gyengeségeimet, és tanulok belőlük. Nem ítélkezem, mert tudom, hogy mindenkinek a saját csatáját kell megvívnia. Most már nem tornyot építek, hanem gyökereket növesztek. És a napfény is sokkal jobban esik a bőrömnek, így, a föld közelében.