Az Alázat Borostyán Pillangója

Volt egyszer egy büszke szív, mely magasan hordta magát, mint a hegycsúcs a felhők felett. Azt hitte, mindent tud, mindent lát, mindenre képes. Nem hallgatott a suttogó szélre, a föld bölcsességére, csak a saját visszhangját kereste a sziklák között. Aztán egy napon, egy apró borostyán pillangó szállt a vállára. Olyan törékeny volt, olyan jelentéktelen a hegyhez képest, de szárnya finom porában ott ragyogott az alázat. A pillangó nem beszélt, csak ott ült, és a büszke szív lassan érezni kezdte a súlyát. Nem a teherét, hanem a jelenlétét. Azt a finom rezgést, mely emlékeztette, hogy a világ tele van csodákkal, melyekhez csak alázattal közeledhetünk. Megértette, hogy a tudás óceánjában ő csak egy apró csepp, és a látás nem a magasságtól függ, hanem a szív nyitottságától. A hegycsúcs lehajolt, hogy közelebb engedje a pillangót, és abban a pillanatban a büszkeség szétfoszlott, mint a köd a napfényben, helyet adva a valódi nagyságnak: az alázatban rejlő erőnek.