Az Alázat Jáde Zöld Völgye

Évekig a hegytetőn éltem, magányos remeteként. Arra tanítottam magam, hogy a spirituális igazságok birtokosa vagyok, elszigetelve a világ zajától. Magasra építettem a tudásom falait, azt hittem, innen, felülről tisztábban látok mindent. Egy napon azonban egy idős asszony mászott fel hozzám, a szeme mélyén az évszázadok bölcsessége csillogott. Szótlanul ült velem, csak a szél suhogott a fák között. Végül, mikor már azt hittem, semmi nem fog történni, egyetlen kérdést tett fel: „Látod-e a völgyet onnan fentről?” Én büszkén válaszoltam, hogy persze, látom a zöldellő mezőket, a kanyargó folyót, a békés falvakat. Erre ő elmosolyodott és azt mondta: „És látod-e a virágok gyökereit, melyek a sötét föld mélyén kapaszkodnak? Hallod-e a folyó csobogását, amint a köveken átbukik? Érzed-e a falu lakóinak örömét és bánatát?” Megértettem. Fentről csak a felszínt láttam, a teljes képet soha. Az igazi megértéshez le kell ereszkednem a völgybe, közéjük kell mennem, hogy érezhessem a valóság minden árnyalatát. Az alázat nem a tudás hiánya, hanem annak felismerése, hogy mennyit nem tudunk még. Azóta a völgyben élek, és minden nap tanulok valami újat.