Az Alázat Lila Akácvirág Esője

A kertemben állok, nézem az akácfát. Nem a fehér, mámorító illatú virágfürtjeire gondolok most, hanem arra a kevésbé látványos, lila virágú akácfára, melyet alázatosan, szinte rejtőzködve nevelt a szélvédett sarokban a természet. Eszembe jut, hogy az alázat gyakran összetévesztik a gyengeséggel. Pedig épp ellenkezőleg. Az alázat az, amikor el tudom fogadni a helyem a világban, tudom, hogy nem vagyok a középpont, és ez nem is baj. Sőt, felszabadító. Mint a lila akác, mely nem akarja túlszárnyalni a fehér rokonát, egyszerűen csak virágzik a maga módján, színével gazdagítva a tájat. Az alázat nem más, mint a szív bölcsessége, mely megérti, hogy mindenki a saját útját járja, és minden virágnak megvan a maga ideje, hogy kibontakozzon. Nem kell másnak lennem, mint aki vagyok, elég, ha a legjobbat hozom ki magamból, alázattal, a pillanatnak élve.