Az Áldozat Aranyláncának Szilánkjai

Oly sokszor halljuk, hogy önzetlenségre, adakozásra kell törekednünk. Hogy a szeretet legtisztább formája az önfeláldozás. De mi történik, amikor ez az önzetlenség egy aranylánchoz válik hasonlatossá, melynek egyes szemeit saját lényünk darabjaiból kovácsoltuk? Amikor a másoknak való megfelelés, a segíteni akarás vágya önmagunk feladásához vezet?

Emlékszem egy régi történetre, egy tündérlányról, aki a hajnali harmat gyűjtésével táplálta a virágokat. Olyan odaadóan tette, hogy hamarosan elfelejtette, hogy a saját szárnyainak is szüksége van a harmat frissítő erejére. Szárnyai elgyengültek, a repülés öröme lassan elillant, míg végül csak a másokért való fáradozás maradt.

Az áldozat nemes dolog, ha a szívből fakad és nem a megfelelés kényszeréből. Figyeljünk oda, vajon az aranylánc, melyet másokért viselünk, nem szorítja-e fullasztóan a szívünket. Vajon a fény, melyet másoknak adunk, nem a mi saját belső tüzünket halványítja-e el? A valódi szeretet önmagunk szeretetével kezdődik, azzal a tudattal, hogy ha mi magunk nem vagyunk egészségesek és kiegyensúlyozottak, akkor nem tudunk valóban segíteni másoknak. Engedjük el a szilánkokat, melyek fájdalmat okoznak, és emlékezzünk, a harmat először a saját szárnyainkat kell, hogy táplálja.