Az Áldozat Bíbor Ködfátyla

Érezzük néha, hogy feláldozzuk magunkat másokért. Energiát, időt, álmainkat. Látom magam előtt azt a bíbor ködfátylat, ami ilyenkor leereszkedik ránk. Sűrű, nehéz, elnyomja a fényt. Hisz azt sugallja, hogy a szeretet ára a lemondás, hogy csak úgy lehetünk értékesek, ha mások boldogsága érdekében háttérbe szorítjuk a sajátunkat.

De a valódi szeretet nem áldozat. Nem ködfátyol, hanem ragyogó napfény. Nem arról szól, hogy elvesszük magunktól, hanem arról, hogy hozzáadunk a másikhoz. Hozzáadunk a saját teljességünkből. Mint amikor egy fa ad gyümölcsöt: nem szenved tőle, hanem beteljesedik általa.

A bíbor köd illúzió. Azt suttogja, hogy a másik képtelen boldogulni nélkülünk, hogy nélkülünk értéktelen. Pedig mindenkinek megvan a maga útja, a maga ereje. Mi pedig nem vagyunk felelősek mások sorsáért. A mi felelősségünk az, hogy önmagunkat tápláljuk, hogy a saját lelkünk kertjét gondozzuk.

Ha pedig a bíbor köd mégis leereszkedik, vegyünk egy mély lélegzetet, és kérdezzük meg magunktól: „Ez valóban szeretet? Vagy csak félelem, hogy nem vagyok elég jó, ha nem áldozom fel magam?” A válasz talán fájdalmas lesz, de felszabadító. Mert a felismerés az első lépés a ködfátyol lebontásához, és a napfény felé forduláshoz.