Az Áldozat Jáspis Alakjai

Az áldozat. Milyen nehéz szó. Nem a mártíromság öntelt póza, hanem az a finom, alig észrevehető jáspis-vörös árnyalat, ami beszivárog a kapcsolatainkba. Mindannyian áldozunk. Időt, energiát, vágyakat. De mikor válik az áldozat méreggé? Amikor elvárássá dermed. Amikor cserébe valamit követelünk, ami nem jár.

Emlékszem egy idős fára, melynek gyökerei mélyen kapaszkodtak a földbe. Mellette egy kis bokor próbált növekedni, de a fa árnyéka eltakarta a napot. A bokor áldozatot hozott, nem versengett, hanem a fa tövében húzta meg magát, a törmelékben is keresve az életet. Aztán, egy viharban, a fa gyökerei meggyengültek. A bokor, ami eddig csak árnyékban élt, most tartotta a földet, hogy a fa ne dőljön ki. Az áldozat átfordult erővé.

Néha az áldozat nem elvesz, hanem ébreszt. Rávilágít arra, hogy mi igazán fontos. Hogy hol húzódnak a határaink. És néha, a jáspis vöröséből arany szikra pattan elő, a feltétel nélküli szeretet fénye.