Az Áldozat Jáspis Szelencéje

Az áldozat. Milyen nehéz kimondani ezt a szót, annyi fájdalmat és önfeladást hordoz. Nem a rituális, külsőséges áldozatokra gondolok, hanem azokra a csendes, bensőséges gesztusokra, amikor lemondunk valamiről, ami számunkra kedves, hogy másnak jobb legyen. Évekkel ezelőtt ismertem egy idős asszonyt, Terézt, aki egy kis faluban élt. Egész életét másoknak szentelte: felnevelte a testvérei gyermekeit, ápolta beteg szüleit, segített a szomszédoknak a munkában. Soha nem házasodott meg, nem alapított családot, nem valósította meg az álmait. Mikor megkérdeztem, nem bánta-e, azt válaszolta, hogy a legnagyobb örömöt az adta neki, hogy mások boldogok. Éreztem a szívében a Jáspis fényt, ami az áldozatot bölcsességgé nemesíti. Ahogy a nap feláldozza magát minden reggel, hogy fényt hozzon a világnak, mi is feláldozhatunk egy darabot önmagunkból, hogy szeretetet és reményt adjunk másoknak. De vigyázzunk, ne engedjük, hogy az áldozatunk önpusztítóvá váljon. Ne feledkezzünk meg magunkról, a saját szükségleteinkről, mert akkor a szívünk kiszárad, és az áldozatunk üressé válik. Az igazi áldozat nem a lemondás, hanem a szeretet megnyilvánulása. Mikor a Vénusz és a Neptunusz együtt táncolnak, a szeretet kötelez. Akkor válhat a jáspis szelencénk igazán értékessé.