Az Áldozat Jáspis Vérnyomai

Az áldozat. Nem a hősiesség fényes páncélja, hanem a sarokba szorított szív vérző sebe. Tudom, ismerem ezt a jáspis vörös árnyalatát. Évekig viseltem, mint valami láthatatlan koronát, azt gondolva, hogy az önfeláldozás a szeretet bizonyítéka. Hagytam, hogy mások akarata formáljon, hogy a saját szükségleteim elhalványuljanak a „jó ember” ködében.

Aztán egy nap, a tükörbe nézve, már nem a saját arcomat láttam. Egy elmosódott, szürke másolatot, melynek szemeiben ott ült a ki nem mondott sérelem. Éreztem, hogy a jáspis vörös színe nem a szeretetet, hanem a bennem forrongó dühöt tükrözi. A dühöt önmagam iránt, amiért hagytam, hogy idáig fajuljon.

Megértettem, hogy az áldozat, ha nem önkéntes és szívből jövő, nem emel fel, hanem elnyel. Nem a szeretet útja, hanem a félelemé. Félelem attól, hogy nem vagyunk elég jók, hogy nem érdemeljük meg a szeretetet és figyelmet. És ez a félelem, mint egy vérszívó, lassan kiszívja az életenergiánkat.

Elengedtem a jáspis koronát. Lassan, fájdalmasan, de elengedtem. Elkezdtem figyelni a saját belső hangomra, a saját szükségleteimre. Nem lettem önző, hanem önmagammá. Megtanultam, hogy a szeretet nem áldozat, hanem egyensúly. Egy tánc, ahol mindkét fél szabadon szárnyalhat. Most már tudom, hogy a valódi áldozat az lenne, ha továbbra is hamis álarcban élnék.