Az Áldozat Okkersárga Homokszemei

Az áldozat. Milyen gyakran halljuk ezt a szót, s milyen ritkán értjük a mélységét. Nem csupán a mártíromság hősi póza rejlik benne, hanem a mindennapok okkersárga homokszemeiben is, melyek lassan, alattomosan szóródnak életünkbe. Gondoljunk csak a szülőre, aki lemond álmairól gyermeke boldogulásáért. Vagy a barátra, aki meghallgatja a századik panaszkodásunkat is, miközben a saját szívét marcangolja valami. Ezek mind áldozatok, ám nem mindig nemesek.

A valódi csapda akkor nyílik meg, amikor az áldozatvállalás öncélúvá válik. Amikor nem a szeretet, hanem a megfelelési kényszer, a félelem vagy a birtoklási vágy motivál minket. Ekkor a homokszemek egyre nagyobbak, élesebbek lesznek, s végül egy fullasztó sivatagot hoznak létre a lelkünkben. A sértődöttség, a harag és a megbánás skorpiói rejtőznek a dűnék mögött, készen arra, hogy megmérgezzenek.

Figyeljük meg a Nap járását az égen. A Nyilas tüze ott lobog, emlékeztetve minket arra, hogy az áldozatnak a növekedésünk, a szabadságunk felé kell vezetnie. Ha a láncokat erősíti, akkor az nem áldozat, hanem önámítás. A valódi áldozat az, amikor elengedjük a ragaszkodást a vélt igazunkhoz, amikor képesek vagyunk meglátni a másik emberben a saját tükörképünket, amikor a fájdalom árán is a szeretetet választjuk. Mert a szeretet nem kér áldozatot. A szeretet maga az áldozat. A teljes odaadás, a feltétel nélküli elfogadás. Ezt tanuljuk. Ezt éljük. És ebben találjuk meg a békét.