Az Áldozat Rubin Vörös Kelyhe

Az áldozat. Milyen gyakran értelmezzük félre ezt a szót! Azt hisszük, valamit elveszítünk, valami értékeset adunk oda kényszerből, ami fáj. Pedig az igazi áldozat nem a hiányról, hanem a teljességről szól. Nem a görcsös ragaszkodásról, hanem az elengedés könnyedségéről.

Elképzelek egy rubinvörös kelyhet. Tele van önzéssel, félelemmel, ragaszkodással. Ez a mi énünk. Azt hisszük, ha ebből a kehelyből kiöntünk valamit, üressé válik, hiányt fogunk érezni. Pedig nem. Amikor elengedünk egy mérgező kapcsolatot, amikor megbocsátunk egy régi sérelmet, amikor feladjuk a kontroll illúzióját, valójában helyet teremtünk valami újnak, valami szebbnek.

Az áldozat a régi, megrekedt energiák feláldozása az új, éltető energiák számára. Mint amikor a kertész levágja az elszáradt ágakat, hogy a növény virágozhasson. Fájdalmasnak tűnhet, de valójában a növekedés feltétele.

Ne féljünk tehát áldozatot hozni! Ne féljünk kiüríteni a rubinvörös kelyhünket! Mert ahová űrt teremtünk, oda az Univerzum rögtön újat tölt. És ami az áldozat után érkezik, az sokkal ragyogóbb, sokkal értékesebb, mint amit elengedtünk. Mert az igazi áldozat a szeretet áldozata, a saját magunk és mások iránt érzett feltétel nélküli szeretet áldozata. Ez az áldozat az, ami felemel, ami szabaddá tesz, ami igazi teljességet hoz az életünkbe.