Az Áldozat Smaragdzöld Ketrece

Éreztem, ahogy a smaragdzöld ketrec lassan, de biztosan körém zárul. Nem kívülről építették, hanem bennem nőtt, a szívem körül fonódott egyre szorosabbra. Az áldozathozatal szent nevében épült. Hiszen mi nemesebb dolog annál, mint önmagunkat feláldozni másokért? Mint lemondani a saját álmainkról, vágyainkról, hogy mások boldogulhassanak?

Azt hittem, szeretet ez. Azt hittem, erő. Azt hittem, ezzel nyeri el az ember a mennyország kulcsát. De a ketrec egyre szűkebb lett, a smaragdzöld rácsok élesebbé váltak. Lassan megértettem, hogy nem a szeretet, hanem a félelem építette. Féltem a visszautasítástól, a magánytól, attól, hogy nem vagyok elég jó. Így hát inkább belebújtam az áldozat szerepébe, abba a hamis illúzióba, hogy ezzel irányíthatom az eseményeket, hogy ezzel megérdemlem a szeretetet.

Egy nap aztán, ahogy a Nap a Bak jegyében a legmélyebb pontjára ért, valami megrepedt bennem. Éreztem, ahogy a ketrec egyetlen ponton meggyengül. Nem a harag, nem a kétségbeesés, hanem a tiszta szándék törte át a falat. A szándék, hogy végre önmagam lehessek, hogy végre meg merjem élni az életemet, a saját szabályaim szerint. A repedés egyre nőtt, a smaragdzöld rácsok lassan szétporladtak. Megszabadultam. Nem könnyen, nem fájdalom nélkül, de megszabadultam. És a helyükön… a helyükön a szeretet virágai kezdtek nyílni. Igazi, önzetlen szeretet, ami nem áldozatot követel, hanem szabadságot ad.