Az Áldozatvállalás Bíbor Fátylai

Az áldozatvállalás... gyakran halljuk ezt a szót, de vajon értjük is a mélységét? Nem a mártíromság csapdájáról beszélek, arról a fullasztó ködökről, ami a vágyaink elfojtásával, az önmagunk feladásával jár. Hanem arról a finom, bíbor színű fátyolról, amit a szeretet sző.

Volt egyszer egy idős fa a hegytetőn. Évszázadok óta állt ott, gyökerei mélyen kapaszkodtak a sziklákba, koronája pedig az ég felé nyúlt. Látta a napfelkeltéket és a naplementéket, a viharokat és a csendes esőket. Egy nap egy kis madár fészkelt az ágai közé. A fa örült a madár társaságának, a csicsergésének, a pici életnek, ami körülötte szárnyalt.

Azonban jött a tél, a hó, a fagy. A madár gyenge volt, nem volt elég ereje, hogy délre repüljön. A fa látta a madár szenvedését, a kis test remegését a hidegben. És akkor a fa, ösztönösen, a legmélyéről hozta a döntést. Leengedett egy ágat, a legszebb, legerősebb ágát, hogy a madár védve legyen a hóeséstől, a széltől. Az ág letört, a fa fájt, de a madár életben maradt.

Ez az áldozatvállalás. Nem a fájdalom keresése, hanem a szeretet megnyilvánulása. Nem az én feladása, hanem a szív kitárása. Nem a sötétségbe merülés, hanem a bíbor fátyol kibontása, ami összeköt bennünket a mindenséggel.