Az Áldozatvállalás Lila Akác Virágfüzére

A kert végében állt a lila akác, virágai szinte földig értek, egy illatos függönyt alkotva. Régi kert volt ez, sok titkot őrzött, s a lila akác különösen is. Úgy tartották, aki alatta álmodik, annak megmutatja az élet valódi áldozatait. Egy éjszaka én is ott feküdtem, a fejem alatt egy mohapárnával, s a virágok édes illatától elkábultan elaludtam.

Álmomban egy idős asszonyt láttam, aki egy kietlen, sziklás tájon vándorolt. Minden lépése fájdalmas volt, arca ráncos és fáradt, mégis valami mély béke áradt belőle. Megkérdeztem tőle, mit keres itt, ezen a sivár helyen. Azt válaszolta, a szeretet magjait ülteti el. Értetlenül néztem rá. Azt mondta, az igazi szeretet áldozatot kíván, néha olyat, ami fáj. Ő az álmait áldozta fel másokért, a saját boldogságát, hogy mások élhessenek. Minden sziklára, minden repedésbe egy-egy magot helyezett, remélve, hogy egyszer virágba borul a táj.

Ébredés után értettem meg. Az áldozatvállalás nem mártíromság, hanem a szeretet legmélyebb megnyilvánulása. Nem önfeláldozás, hanem az önvaló kiteljesedése, a szívből jövő adás, ami nem vár viszonzást. Mint a lila akác virágai, amelyek nem tartják meg az illatukat, hanem szabadon engedik, hogy betöltse a teret. Az igazi áldozat nem megterhel, hanem felemel. Nem vesz el, hanem ad. Nem szenvedést okoz, hanem gyógyít. A szeretet virágai csak a legnagyobb áldozatok árán nyílnak.