Az Áldozatvállalás Lila Akácvirágai

A naplemente bíborvörös festékkel kente be az eget, ahogy a kis öregasszony, Elara, a kertjében térdelt. Lila akác futott fel a ház falára, virágfürtjei lágyan ringtak a szellőben. Elara nem a virágokat nézte, hanem a tövüknél lévő száraz, repedezett földet. Tudta, hogy az akácnak vízre van szüksége, de a kútja már napok óta kiapadt. A faluban is szűkösen volt víz, mindenki spórolt, a folyó pedig, mely életet adott a vidéknek, szinte teljesen kiszáradt.

Elara felemelte a tekintetét a házára. Ez a ház volt a mindene, generációk nőttek fel a falai között. De az akác, a lila akác… azt a férje ültette, amikor eljegyezték egymást. A virágok minden tavasszal az ő szerelmüket, a közös életüket idézték fel.

Másnap Elara a falu legöregebb vizű edényével elindult a távoli forráshoz, egyetlen célja volt: megtölteni azt vízzel. Nehezen vonszolta magát, az edény majdnem nehezebb volt, mint ő maga. Amikor visszaért, mindenki csodálkozva nézte, hiszen minden csepp víz aranyat ért. Elara azonban nem ivott belőle. Lassan, szertartásosan meglocsolta a lila akác tövét. A virágok szinte érezhetően fellélegeztek.

A falusiak értetlenül álltak. "Miért tetted ezt, Elara?" – kérdezték. "Hiszen magad is szomjas vagy!"

Elara mosolyogva válaszolt: "Tudjátok, a szeretet néha áldozatvállalást kíván. Ez a lila akác az én szerelmem, az én emlékem. Ha ő elsorvad, én is elsorvadok vele. Néha többet ad, mint amennyit elvesz."

Azzal bement a házába. Később, a lila akác alatt ülve, érezte, hogy valami megváltozott. Nem csak a virágok illatoztak erősebben, hanem a szívében is béke honolt. Megértette, hogy az áldozatvállalás nem veszteség, hanem a