Az Áldozatvállalás Ólomkristály Váza

Valamikor régen, az idő homályába vesző éjszakákon, élt egy fiatal festő, Elara. Ecsetvonásai életre keltették a vásznon a naplementéket és a csillagködöket, a szívében rejlő tüzet és a benne tomboló melankóliát. Művei szépek voltak, de valami mégis hiányzott belőlük. Egy mélység, egy olyan megélt fájdalom, ami a néző lelkét is megérinti.

Egy nap, egy titokzatos kereskedő kopogtatott ajtaján, aki ritka, ólomkristály vázákat árult. Ezek a vázák, amint a kereskedő mesélte, képesek voltak magukba szívni a fájdalmat, a bánatot, az áldozatvállalás terhét. Ám aki a vázát birtokolja, annak a szívéből is kell táplálnia azt, a saját örömét, álmát, önmagának egy darabját áldozva.

Elara megvásárolta a legszebbet. Ahogy a vázát nézte, a lemondás szelét érezte. Tudta, ha beleteszi a saját boldogságát, az a vásznaiba is beépül, de közben önmaga egy része örökre a kristályba zárul. Elsőként a legkedvesebb emléke egy nyári záporról került a vázába, majd az a vágy, hogy egyszer egy távoli csillagot fessen meg.

Festményei valóban mélyebbek lettek, a színek vibráltak, a vonalak énekeltek. Az emberek sírtak a képei előtt, mert az ő fájdalmuk is ott tükröződött. Elara híres lett, de a szíve egyre üresebb. A váza egyre fényesebben ragyogott, míg végül Elara rájött, az igazi művészet nem az áldozathozatalban rejlik, hanem a fájdalom elfogadásában, a sebek bemutatásában, anélkül, hogy feladnánk önmagunkat. A vázát elzárta egy sötét ládába, és elkezdett úgy festeni, hogy a szíve minden darabja benne legyen, a hiányokkal együtt. A fájdalom nem tűnt el, de már nem kellett áldozatot hoznia azért,