Az Áldozatvállalás Vérvörös Alkonyatja

Néha úgy érezzük, mintha egy távoli, vérvörös alkonyatban sétálnánk, ahol minden lépésünkkel egy darabot áldozunk fel önmagunkból. Egy mosolyt, egy álmot, egy gondolatot. Megpróbálunk megfelelni, szeretni, gondoskodni, miközben lassan elfelejtjük, mi is az, ami igazán táplálja a lelkünket. Egy idős tölgyfa állt az út szélén, gyökerei mélyen a földbe kapaszkodva. Látta az idő múlását, a napfelkeltéket és napnyugtákat, és hallgatta a szél suttogását. Egyszer egy utazó érkezett hozzá, aki a fa árnyékában keresett menedéket. Panaszkodott, hogy mindenki mást szeret, gondoz, támogat, csak éppen önmagát nem. A fa bölcsen hallgatott, majd megszólalt: "Látod a leveleimet? Ők is a nap felé nyújtóznak, de a gyökereim táplálják őket. Ha a gyökereim kiszáradnának, a levelek elhervadnának." Az áldozatvállalás gyönyörű, ha szívből jön, de ne feledkezzünk meg a saját gyökereinkről sem. Az alkonyat is csak az éjszakának adja át a teret, hogy a hajnal új reményt hozhasson. Az önzetlenség nem önfeláldozás. Töltsük fel a saját kelyhünket is, mielőtt másoknak kínálunk belőle. Csak akkor tudunk tiszta szívvel adni, ha mi magunk is teljességben vagyunk.