Az Álruhás Áldás Aranyló Fátyla

Oly sokszor elutasítjuk az áldást, mert álruhába bújik. Nem látjuk meg a csodát a nehézség mögött, a lehetőséget a veszteségben, a fejlődést a fájdalomban. Mint a szélvész, ami letarolja a régi, beteg fákat, hogy helyet adjon az új életnek, néha a sors is kegyetlennek tűnő módon avatkozik be. Én is jártam így. Mindig is a biztonságra törekedtem, a kiszámíthatóság volt a menedékem. Aztán egy nap minden összedőlt. A munkahelyem megszűnt, a párkapcsolatom zátonyra futott, a pénzem elfogyott. Úgy éreztem, a világ összeesküdött ellenem. Dühös voltam, kétségbeesett és elveszett.

Aztán egy nap, séta közben, rábukkantam egy elhagyatott kertre. Tele volt gyommal, elszáradt virágokkal, de a napfény éppen akkor aranyozta be a helyet, és hirtelen megláttam a lehetőséget. Elkezdtem gondozni a kertet. Napról napra, órákat töltöttem ott. Kapáltam, ültettem, gyomláltam. A munka fizikailag is kifárasztott, de lelkileg feltöltött. A kertben találtam meg a nyugalmat, az értelmet, a reményt. És ahogy a kert virágba borult, úgy kezdett az életem is új színeket ölteni. Találtam egy új munkát, ami sokkal jobban passzolt hozzám, mint az előző. Megismerkedtem valakivel, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Ráébredtem, hogy a veszteségek nem a világ vége, hanem új kezdetek lehetnek. Az áldás, amit kerestem, ott rejtőzött a legnagyobb nehézség mögött. Csak meg kellett látnom.