Az Árnyékvető Fák Bölcsessége

Léleknapló. Azt hiszem, mindannyiunk életében eljön az a pillanat, amikor megállunk egy régi, mély gyökerű fa alatt, és érezzük a súlyát az időnek, a bölcsességnek, ami belőle árad. Én most egy ilyen fát figyelek, az udvarunk végében. Vastag törzse tele van barázdákkal, mint egy vén térkép, ami a múlt viharait és napos óráit egyaránt őrzi. És ahogy a nap éppen lebukik, látom, ahogy az árnyéka hosszan elnyúlik a földön, átölelve mindent, ami az útjába kerül. Elgondolkodom, mennyi mindent vetünk mi magunk is árnyékba. Nem a külső világban, hanem a lelkünk mélyén. Azokat a tulajdonságainkat, amiket szégyellünk, amiktől félünk, amiket legszívesebben kitörölnénk a létezésünkből. Pedig a fa nem szégyenli az árnyékát. Sőt, az árnyék az, ami hűti a földet, ami menedéket ad, ami a fény kiegészítője. Nélküle nem lenne teljes a kép. Nélküle a fény vakító és kegyetlen lenne. Talán itt az ideje, hogy mi is elfogadjuk a saját árnyékunkat. Ne meneküljünk előle, hanem nézzünk rá, ismerjük meg, és értsük meg, hogy az is hozzánk tartozik. Az árnyék nem a hiány, hanem a teljesség része. Ahogy a fa árnyéka sem teszi őt kisebbé, úgy a mi árnyékaink sem csorbítják a ragyogásunkat. Csak mélységet adnak hozzá, valóságot, emberiséget. Ahogy a fa csendesen áll, gyökerei mélyen a földbe kapaszkodva, és árnyékát teríti, úgy mi is megtanulhatnánk ezt a leckét. A bölcsesség nem csak a fényes, ünnepelt részekben rejlik, hanem a rejtett, árnyékos mélységekben is. Fedezzük fel, és öleljük át őket. Akkor válhatunk teljessé, és akkor tudunk valóban árnyékot vetni a világra – méghozzá olyat, ami b