Az Ego Aranyozott Ketrece

Néha, azt hiszem, látom magam kívülről. Egy aranyozott ketrecben, ragyogó, de szűkös térben ülök. Mindenütt csillogás, pompa, elismerés visszfénye. Az Ego építette ezt a börtönt nekem, gondosan válogatva a legfényesebb köveket, a dicséret márványát, a siker aranyát. Azt ígérte, itt biztonságban leszek, védve minden csalódástól, minden fájdalomtól.

És egy ideig el is hittem. Élveztem a bámulatot, a figyelmet. De aztán észrevettem, hogy a ketrec ajtaja zárva van. Nem tudok kilépni, nem tudom megérinteni a valóságot, a valódi, élettel teli világot. A ketrecben nincs szél, nincs eső, nincs igazi Nap. Csak mesterséges fény, és a saját visszhangom.

Ma megláttam a kulcsot. Nem kívülről jön, hanem belülről. A kulcs maga az alázat, az elfogadás, a szeretet feltétel nélkül. A kulcs felismerése, hogy a valódi érték nem a külső csillogásban rejlik, hanem a belső csendben, a kapcsolatban, a sebezhetőségben. Talán nem lesz egyszerű kijutni, talán karcolásokkal, fájdalommal jár, de már tudom, hogy a szabadság vára rám, kint, a valódi világban.