Az Ego Borostyán Csapdái

Volt egyszer egy öreg bölcs, aki egy aprócska, eldugott faluban élt. Hírét a világ minden tájáról érkező zarándokok keresték fel, tanácsot kérve a lélek útvesztőiben való eligazodáshoz. Egy nap egy fiatalember érkezett hozzá, szívében égő vággyal a bölcsesség iránt, de elméjében düledező egóval. Dicsekedett a bölcsnek a tudásával, a sikereivel, a képességeivel. A bölcs mosolyogva hallgatta, majd egy borostyán kövületet vett elő egy kis dobozból. "Nézd csak," mondta, "ebben a kőben egykor egy parányi rovar élt, szabadon szárnyalt a napfényben. Aztán a gyanta becsapta. Megmerevedett a tökéletesség illúziójában, örökre megőrizve, de örökre bebörtönözve is." A fiatalember értetlenül nézett. "Látod, fiam, az ego olyan, mint ez a borostyán. Gyönyörűnek tűnik, csillog, magához vonz. De ha hagyod, hogy átjárjon, megdermedsz benne. Megakadályoz abban, hogy fejlődj, hogy valóban megtapasztald az életet. Az ego a múltad foglya, a jövőd gátja. Engedd el a dicsőséget, engedd el a félelmet, hogy nem vagy elég. Csak a tiszta lélek képes valóban látni." A fiatalember ekkor megértette. Az ego nem erény, hanem bilincs. És a szabadság nem a tökéletességben rejlik, hanem a folyamatos fejlődésben, a szív alázatos nyitottságában. Aznap a borostyán nem a bezártságot, hanem a szabadulást jelképezte számára.