Az Ego Jáspis Labirintusa

Ébredéskor egy jáspis labirintus közepén találtam magam. A falak simák, hűvösek, és visszatükrözték az arcomat – de valahogy torzan, furcsa karikatúraként. Elindultam, és minden kanyarban ismerős érzésekkel találtam szembe magam: büszkeség, irigység, félelem, vágy a kontrollra. Mindegyik falon a saját dicsőségem visszhangzott, de valahogy üresen, hamisan. Észrevettem, hogy a labirintus minél mélyebb pontjára jutok, annál kisebbnek és elveszettebbnek érzem magam. Egy ponton egy tükörfal állt előttem. Megpillantottam benne igazi önvalómat, a lényemet, aki a jáspis falak mögött rejtőzött. Ekkor megértettem, hogy a labirintus az egóm alkotása, egy védőpajzs, ami elválaszt a valódi kapcsolódástól és a feltétel nélküli szeretettől. A tükörben megláttam az utat kifelé. Nem kellett lerombolnom a falakat, elég volt elengednem a ragaszkodást a tökéletesség illúziójához, a vágyat, hogy mindig igazam legyen. Ahogy kiléptem a labirintusból, egy végtelen mezőn találtam magam, a nap sugarai simogatták az arcomat. Tudtam, hogy az út nem ér véget itt, de most már van tér a növekedésre, a valódi, tiszta önmagam kibontakozására.