Az Egó Jáspis Labirintusa

Elveszettnek éreztem magam. Mintha egy végtelen jáspis labirintus falai között bolyonganék, minden kanyar mögött a saját visszhangomat hallva. Az egóm építette ezt a helyet, gondosan rakva egymásra a vágyak, félelmek és elvárások köveit. Minden egyes tükröződés a dicsőségemről, a fontosságomról szólt, ám a valóság távolabb került, mint valaha. Éreztem, hogy a labirintus szűkül körülöttem, a falak közelebb kerülnek, a levegő pedig egyre nehezebb.

Tudtam, hogy a kiút önmagamon át vezet. Le kellett mondanom arról a hamis képről, amit magam elé festettem, el kellett engednem a kontrollt, és bíznod abban, hogy a labirintus közepén nem a semmi, hanem a valódi énem vár. Bezártam a szemem, és hagytam, hogy az intuícióm vezessen. Éreztem, ahogy a jáspis hideg érintése eltűnik, ahogy a falak távolodni kezdenek. Végül, amikor kinyitottam a szemem, egy egyszerű, virágokkal teli mezőn álltam. A labirintus eltűnt, és én szabad voltam. Az egó elvesztette a játékot, a lélek pedig győzött. Tudtam, hogy ez a győzelem nem egyszeri, hanem egy örökös éberségre intő lecke: ne engedd, hogy az egó jáspis falai elválasszanak a valóságtól.