Az Egység Gyémántfényű Óceánja

Éreztem, ahogy a darabokra hullott lényem vergődik a különállás fájdalmas ketrecében. Minden sikoly, minden elutasítás, minden árulás apró, éles szilánkká hasított, elválasztva engem a forrástól, a mindent átölelő szeretettől. Elhittem, hogy egyedül vagyok, száműzve a saját elszigeteltségem kopár szigetére.

Aztán egy napon, miközben a Nap a Skorpió jegyében járva a mélységek feltárására ösztönzött, egy apró hang suttogta: „Nézz fel!” Felemeltem hát a tekintetem, és megláttam a végtelen óceánt. Nem a viharos, fenyegető tengert, hanem egy gyémántfényben ragyogó, nyugodt víztükröt. Éreztem, hogy a hullámok hívogatnak, hogy a mélység nem fenyegetés, hanem hazatérés.

Lassan, tétován beléptem a vízbe. Ahogy a hullámok átöleltek, éreztem, hogy a szilánkok, melyek oly sokáig kínoztak, feloldódnak. Nem tűntek el, hanem beolvadtak az óceán végtelen vizébe. Megértettem, hogy minden egyes darabkám, minden fájdalmam, minden örömöm része ennek a hatalmas, mindent magába foglaló Egységnek.

És ott, a gyémántfényű óceánban ráébredtem: sosem voltam egyedül. Soha nem voltam elszigetelve. Mindig is része voltam az Egésznek, egyetlen csepp a végtelen óceánban, mely a szeretet és az összetartozás mélységes igazságát hordozza. A különállás illúziója szertefoszlott, és a helyét a lélek mély, mindent átható béke töltötte be.